HTML

Műkereskedelem és művészet

Segítünk eligazodni a galériák világában. Műkereskedelem, műgyűjtés haladóknak. Ki kicsoda és mennyiért. Klasszikus modern vagy kortárs? Honnan? Kitől?

Online olvasók

Oldalmegtekintés

Friss topikok

Címkék

Tóth Menyhért és egy ötösfogat

creo 2009.12.01. 10:46

Kiállítás a Francia Intézetben.

Szűcs Tamás gyűjteményét láthatja, aki december 11-ig a Francia Intézetbe látogat. Tóth Menyhért varázslatos képei mellett Bada Dada, Ujházi Péter, feLugosssy Laca, Bukta, és Gaál Jocó műveivel találkozhatunk. A kiállítást Szücs György az MNG főigazgatóhelyettese nyitotta meg, a tanulmányt Nagy T. Katalin készítette. Érdemes megnézni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tóth Menyhért (1905-1980)

Egy szál virág, 1968

59,5×47cm olaj, vászon

Jelezve: j.l. TM

 

Szücs György megnyitóbeszéde:

 

 

"Gyöngéd barbárok”

Alkalmi hangulatfüzér

 

 

Lassan szakadjunk el a valóság talajáról. Ki hitte volna, hogy 1980 körül, amikor Kővári György tervei alapján a Kőbánya-Kispest metróvégállomás épülete elkészült, s narancsszín űrállomás formájával, nyitott épületgépészeti konstrukciójával, kék-piros-metál csöveivel az alig pár évvel korábban felavatott Centre Pompidout idézte meg, hogy a tiszta, áttetsző, elegáns formát idővel benövi az iszalag, az őserdő fokozatosan visszahódítja az egykori gyarmatosítók civilizációját őrző épületet, s a bennszülöttek kisebb-nagyobb odvaikból előbújva csecsebecséket, helyi ételeket, nélkülözhetetlen használati eszközöket árulnak majd a százezres, rohanó tömegnek? Az épületben valójában senki sem élt, mindenki száguldott valahová: a buszok, a vonat és a metró repítették szét a nagyvilágba a mindennap új reményekkel és régi csalódásokkal ébredőket. Ujházi Péter festménye (Kőbánya-Kispest, 2007) ennek a kápráztató bazárnak, aluljáró hangulatú felüljárónak a lenyomata, az egyszerre végállomás-, egyszerre tranzit-létnek a késő újkori barlangrajzolata. Valahol talán mi is ott állunk a képen, unicumos, sörös kábulatban támasztva a műanyag pultot, nagyokat gondolva, de beszédre képtelenül, mintha várnánk a buszt, nehogy elkéssünk, már ki tudja, honnan. Ujjunkat felemeljük: mi is voltunk valakik.

Akár Bukta Imre képeinek hőse (Frici kint; Frici bent, 2004) is utazhatott innen, amikor fiatal korában munkásszálló-metropolisából hazalátogatott Mezőszemerére, a menő jampec, trapézfarmerben, nyelesfésűvel, vastag brifkóval a farzsebében. Akit most látunk, egy svájcisapkában, gumicsizmában toporgó, öreg melós, a kocsmában a nyerő-automaták árnyékában meghúzódó, nyugdíj nélküli „kisnyugdíjas”, a Frici. Nejlonzacskóban minden vagyona, akit a vágyott, álombuborékban elővillanó autótól – mindössze – a „félkarú rabló” gyorsan pergő filmkockái választják el. Akit most látunk, a festményen megidézett alak, már nem él, hiába melegítették testét kedvenc macskái, egy zimankós télen megfagyott. Egy élet, egy történet. Hrabal szerette volna, boldogan fizetne neki egy korsó sört.

Mindenkinek van egy álma, utazzunk el Afrikába” – szavalta Bada Dada Tibor, aki az újvidéki életet egy rákoskeresztúri lakásra, az „édes otthonra” cserélte el. Ahol, úgy képzeljük, mindig ütemes tamtam, valamiféle őrült, törzsi zene szól, a falakon ősi, totemisztikus alakok, riasztó mintázatok, s a bármikor műalkotássá átalakuló, szertehányt tárgyak között gúnyolódó kisördögöt játszik az eszement filozófus. A jószívű hentes és az ő barátai (1984), a vigyorgó-vicsorgó ló, a virágbundás kutya, a kék-fehér csíkos macska, a gilisztát felcsippentő csirke és a piros nyelvű disznó első pillantásra vidám együttese azonban mégiscsak egy nyomasztó álom szereplői, egy képzeletbeli Állatfarm vészjóslóan derűs lakói. Bada persze mindig megengedte a röhögést, a baromkodást, a bohóckodást, ezzel esélyt adva nekünk arra, hogy akkor is tovább éljünk ebben a komolykodó, egyszersmind szétfoszló világban, amikor ő már a Rákos-patak betonmedrétől messze, távoli földrészeken bolyong.

Úgy mesélik, hogy Tóth Menyhértet gyerekkorában megharapta egy disznó, arcának szabálytalanságát, az általunk fényképekről ismert kedves fintorát ennek a durva esetnek köszönhette. Képei mégsem az élet kegyetlenségéről szóló, dühös vádiratok, hanem a miskei valóság talaján – nomen est omen – fél lábban álló, a falusi zenészekkel szívesen muzsikáló, az élet és a művészet lényegét felismerő gazdálkodó fénykereső látomásai, az esendő test burkán átragyogó lélekkáprázatok. Millet átszellemített Angelusát, Egry József napban megfürdetett földműveseit idéző képek legfeljebb a tűnődő szomorúságot, az ünnepi várakozás melankóliáját engedik meg (Tavaszváró, 1950–51).

A Gaál József által teremtett gnómok, idolok, földhözragadtak, akárkik régi ismerőseink, hiszen bennünk lakoznak. Esténként, amikor a kapukat bezártuk, szabadjára engedjük őket. Régebben féltünk tőlük – miből lesz az Übü király –, ma már jámboraknak látjuk mindegyiket. Őszinték, pedig nem beszélnek, látszólag maszkot viselnek, pedig arcuk a maszk. Néha összetalálkoznak rokonaikkal, mint Tóth Menyhért Pulykafejű lányával (1960–62) vagy feLugossy László Önarcmaszk figurájával (2001). E lények segítségével kelhetünk át a mítoszok birodalmába, ahol nem mások előre megírt meséivel, hanem saját elfeledettnek hitt történeteinkkel szembesülünk.

Hasonló szándékkal kalauzol minket, pontosabban ragad magával birodalmába feLugossy László. A művész mindenevő és mindenevésre bíztat (Egyszer minden lesz, 1989–91). Képi világát különösebb megerőltetés nélkül nyers valóságnak, erotikus ösztönvilágnak, vidám képregénynek, harsány falfirkának, pogány isteneket megjelenítő rituális jelenetnek egyaránt felfoghatjuk. De az egész kiállításra vonatkoztatva is be kell ismernünk, hogy szavaink durva hálójával nehezen ejtjük foglyul e szellemi vadrezervátum lakóit. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy valamelyest megszelídítjük őket. Nem csak mi nézzük a képeket, mi magunk is meredt tekintetek kereszttüzében állunk. Az arcnélküliek, a bambák, a maszkot viselők, a holdarcúak, a fürkészők, a gyanakvók, a brutálisak mintha Laca rekedtes hangján kórusban kántálnák: „Ott vannak és figyelnek. Kik, kik, kik lehetnek ezek az emberek? Kik, kik, kik ezek? Abszolút, abszolút nem értem. Elég különös, hogy itt vannak. És figyelnek. Kik, kik lehetnek ezek? Kik ezek az emberek? Kik ezek az emberek? Kik ezek?” (Halihónap)


 

 

 

Címkék: bukta festmény kiállítás gyűjtemény tóth menyhért felugossy gaál badadada ujházi szücs györgy szűcs tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://akvarell.blog.hu/api/trackback/id/tr771565851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.