A 20. századi fotográfia egyik legismertebb művésze.
ANDRÉ KERTÉSZ
„Emlékszem, először hétéves koromban vágyódtam egy fényképezőgép után, amikor láttam, hogy a nagyobb fiúk felvételeket készítenek. Aztán – jóval azelőtt, hogy gépem lett volna – gondolatban én is képeket csináltam azokról a tárgyakról, amelyek hatottak rám.” Így kezdődött az 1894-ben született Kertész Andor, 1925-től André Kertész az egész világot átívelő fotográfusi karrierje. Ő maga mesélte ezt egy húsz évvel ezelőtt megjelent interjúban. Az igazi fényképezőgépre azonban még évekig, egészen az érettségiig várnia kellett. Iskolái befejezése után tőzsdei hivatalban dolgozott, s első kereseteinek egyikéből vehette meg a hőn áhított fényképezőgépet.
Tanítómestere nem lévén, szó szerint mindent a saját kárán kellett megtanulnia. Talán könnyebb lett volna a kezdet, ha csatlakozik azokhoz a lelkes amatőrökhöz, akik éppen ezekben az években szervezték meg a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségét. Nem kereste a szakmai kapcsolatokat, így viszont megőrizhette azt a látásmódot, azt az elképzelést a fotográfiáról, ami benne ösztönösen kialakult. Minden bizonnyal ennek is köszönheti későbbi sikereit.
Húsz éves volt, amikor behívták katonának. A hátizsákban helyet szorított a kamerának és az üveglemezeknek, amelyeken rögzíteni tudta a lengyel és az orosz fronton látottakat. A képek előhívására, kidolgozására csak sebesülését követően kerülhetett sor. Több mint két évig lábadozott Esztergomban, ahol a régi felvételek mellé még sok újabbat exponált. Sajnos ezek többsége elveszett, mert elvezényelték a hadikórházból Albániába. A lemezeket a tisztek gondjaira bízta, de mint nem sokkal később kiderült, vesztére. A háborús képek egyikét viszont a Borsszem Jankó című élclap fotópályázatán díjazták. Ez volt az első elismerés, amit fényképért kapott. Legközelebb 1924-ben szerepeltek fényképei a nyilvánosság előtt. Az Érdekes Újság címlapján hozta egyik felvételét, a IV. Művészi Fényképkiállításon pedig bemutatták három alkotását. A zsűri díjat is adományozott volna a szerzőnek, ha műveit a kor festőies stílusában állította volna ki, de erre nem volt kapható. Mint mondta, fotóinak karakterét nem hajlandó megváltoztatni az úgynevezett nemes eljárásokkal, mert akkor a képeket lényegüktől fosztaná meg. Ehhez tartotta magát egész életében. Mindig megőrizte azokat a sajátos fotográfiai kifejezőeszközöket, amelyek a fényképezést önálló művészeti ággá avatták.
Az úszó
1925-ben a család, megértve művészi ambícióit, békében bocsátotta el álmai városába, Párizsba.
Eiffel torony, 1929
Mint mindenkire, Kertészre is rendkívüli hatással volt az a pezsgő, lázas lüktetés, ami a Montparnasse-on nap mint nap alkotásra ösztönözte a művész-negyed lakóit. Két évvel a világ fővárosába érkezése után megrendezte első önálló fotókiállítását – nem is akármilyen sikerrel.
Marika
Ettől kezdve számos képeslap, köztük a Münchner Illustrierte, a Leipziger Illustrierte, a Vogue, a Journal Vu, a Frankfurter Illustrierte, a The Times rendelt tőle képeket. Két évvel később, 1929-ben újabb kiállításon, a Független Fényképészek Tárlatán láthatta a párizsi közönség André Kertész fotográfiáit, amelyeknek már ezekben az években is akadt szenvedélyes gyűjtőjük.
Ugyanebben az évben készítette el a ma már híres Distortion (Torzulás)című képsorozatát.
Ennek történetét 1984-es budapesti látogatása alkalmával így mesélte el: „Vértes Marcell telefonált egy alkalommal, hogy Párizsban van egy kiadó, amelyik fotóalbumot szeretne kiadni, mégpedig az én felvételeimmel. Megbízást akarnak adni. Később aztán mondtam is nekik, miért üzennek, miért nem keresnek közvetlenül engem, ha anyag kell nekik? Mire a szerkesztő azt válaszolta: mert nem akartuk, hogy visszautasítson! Jólesett ez a bizalom, no meg az is, hogy rám bízták, mit fényképezek. Béreltek nekem egy műtermet, ahol hetekig dolgoztam. Küldtek modellt is, én meg találtam egy ócska, kidobott tükröt. Ebben egészen sajátosan torzult el a valóság, ezt fényképeztem le. Hasonló aktfotókat korábban senki sem csinált. Izgalmas kísérlet volt ez a munka számomra, mindent kihoztam belőle, amit lehetett. A megbízómnak is tetszett az anyag. Hogy mégsem lett belőle könyv, annak Hitler uralomra jutása volt a közvetlen oka. Hosszú ideig dobozban maradt az anyag. Én közben New Yorkba mentem, ahonnét a háború miatt már nem volt visszaút. Az aktsorozatomból néhányat kiállítottak az első ottani nemzetközi tárlaton de „sex” nélkül. Vagyis olyan képkivágásokat követeltek, amivel én nem értettem egyet. (Közbevetőleg megjegyzendő, hogy ebből a híres képsorozatból egyet 1937-ben Budapesten, a Vigadóban is kiállítottak a Daguerre-centenárium alkalmából rendezett nemzetközi tárlaton.) Végül negyvenhárom évet kellett várnom arra, hogy a Distortion sorozat az eredeti formában, az én elképzelésem szerint jelenhessen meg. Először kiállításon mutattam be, majd album készült belőle. Nagy sikere volt!
André Kertész életútját nyomon követve említést érdemel az 1934-ben megjelent Paris Vu Par és az 1936-ban elkészült Barátaink az állatok című albuma. Csak ezt követően fogadta el a Keystone képügynökség szerződésajánlatát, amely egyéves New York-i munkát jelentett a számára. Sajnos az amerikai út nem úgy alakult, ahogyan eltervezte, kezdetben számos csalódás érte. Mindezt csak tetézte egy évekig tartó betegség és a háború, amely őt ellenséggé tette, mint Európából érkező bevándorlót. Ráadásul az amerikai lapok képszerkesztői nem tartották elég dokumentumszerűnek az általa készített felvételeket, s ezért nem is végezhette azt a munkát, ami miatt New York-ba érkezett. A negyvenes évek első felét fotóstúdiókban töltötte, divatfotókat, kommersz megbírásokat teljesített. Fotóriporteri megbízást szinte egyáltalán nem kapott, pedig ez jelentette volna számára az igazi önmegvalósítást. Tíz évig reménykedett a jobb munkákban, vagy a Párizsba való visszatérésében. Mivel egyik sem valósult meg, feleségével úgy döntöttek, hogy felveszik az amerikai állampolgárságot, s véglegesen letelepednek New Yorkban. 1945-ben végre valami megmozdult körülötte, s napvilágot látott immár Amerikában egy új album, amely a Párizs egy napja címet kapta. Két évvel később Magyarországon is publikálták fotóit, ugyanis Bölöni György Az igazi Ady című kötetét André Kertész párizsi felvételeivel illusztrálta. 1948-ban Kertész visszalátogatott életének két fontos városába, Párizsba és Budapestre. Sajnos csalódás várta a kontinensen, mert akire negatívjait bízta még 1936-ban, az a háborús években eltűnt Párizsból. Ugyanazt kellett átélnie, amit 1918-ban, amikor a frontokon készített felvételei után nyomozott eredménytelenül. Másfél évtizeddel később mégis szerencsés fordulatot vett a képek sorsa. Ekkor meghívást kapott a IV. Velencei Fényképészeti Biennáléra, ahol nagy sikerrel mutatták be felvételeit.
A kiállítás kapcsán Franciaországban megjelent egy vele készített interjú, amit az a hölgy is olvasott, aki Kertész negatívjait megőrzésre átvette huszonhét esztendővel korábban. Azonnal kapcsolatba lépett Kertésszel, és megnyugtatta, hogy a lemezek nem vesztek el. Mint kiderült, a háború alatt elmenekült Párizsból, magával vitte a negatívokat. A sok utazás miatt a felvételek többsége tönkrement, de készítőjük így is örült a megkerült negatívoknak.
Mondrian szemüvegei és a pipája
1964-ben végre új hazájában, Amerikában is felfedezték. A New York-i Modern Művészetek Múzeumában megrendezték első önálló amerikai kiállítását, amit album kiadása követett.
Melankólikus tulipán
Ettől kezdve kiállításainak, a róla szóló cikkeknek és monográfiáknak se szeri, se száma. A világ minden táján elismerően írnak munkásságáról, a képeiről sugárzó emberszeretetről.
Robert Doisneau és Andé Kertész (jobbra) 1975-ben
Hetvenkét éves, amikor Magyarországon először kiállítást rendeztek életművéből. Ezt követte az 1972-ben megjelenő monográfia Bajomi Lázár Endre tollából, amit 64 nagyszerű Kertész fotográfia kísért. Az igazi hazai elismerést azonban nem ekkor, hanem 1984-ben kapta a szülőföldtől, amikor a Tavaszi Fesztivál díszvendégeként hívták haza őt és alkotásait. Ekkor művészi munkássága elismeréseként a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. Ilyen szintű állami kitüntetést fotográfus korábban még nem kapott hazánkban. Az 1984-es Tavaszi Fesztivál egyik legrangosabb kulturális eseménye a Vigadó-beli fotókiállítása volt. Album is készült az anyagból, kiegészítve hazalátogatásának megannyi képi emlékével. A könyv premierjére pedig elkészült Szigetbecsén az az emlékház, emlékmúzeum, mely ajándékba adott műveit őrzi. André Kertész ugyanis Szigetbecsén töltötte gyermekkorát, innen indult, itt határozta el, hogy fényképész lesz. André Kertész kilencvenegy éves korában, 1985-ben hunyt el. Műveinek többségét a francia államra hagyta. Arra az országra, mely 1963-tól haláláig megkülönböztetett módon bánt a Párizsból elszármazott, de oda visszatalált művésszel.
Forrás: Múzsák Múzeumi Magazin / Győri Lajos