Még nem teljesen halt meg a
műkereskedelem
Cikk a FigyelőNet.hu-n, a 2009. téli Art Fair-ről, Bretus Imre tollából. Lehet vele vitatkozni, ha valaki máshogy látja a helyzetet.
A Műcsarnok tereiben a hétvégén megrendezett budapesti nemzetközi képzőművészeti szemle, az Art Fair olyan volt, mint a nagy műgonddal termesztett magyar narancs premierje Bacsó Péter örökbecsű filmeposzában, a Tanúban. A kicsit kicsi, kicsit savanyú „narancs” mégiscsak a miénk, így illik megbecsülni. A savanyú gyümölcstől eltorzult arcú Bástya elvtárs pedig – bár legszívesebben köpne egyet – ünnepelteti a pillanatot, pedig hát az ünnep elhazudása már 1953 környékén sem volt túl elegáns gesztus.
A magyar műkereskedelemnek, így az Art Fairnek az idén nem volt mit ünnepelnie, bár erről az idén sem a szervezők tehettek. A tavaly begyűrűző válsághangulat ezt a piaci szegmenst sem kímélte. Az 1990-es évek elejétől lassan fejlődő hazai műkereskedelem az idén leginkább saját sebeit nyalogatta. A kínálati oldalt óvatos kivárás, galériák megszűnése, profiltisztítás, elmélyültebb szakmai munka, míg a keresleti oldalt a majdnem teljes érdektelenség jellemezi. Az a néhány vevő, aki még költhet az idén műtárgyakra, a svédasztal teljes kínálatában turkálhat, ráadásul jóval kedvezőbb árakon, mint 2007-ben.
A műtárgy árak, legyen az kortárs, vagy klasszikus tárgy – bármi is a látszat – beszakadtak. Akinek ma pénze van, kiváló befektetéseket eszközölhet. Ezt a folyamatot csak egy dolog fékezi, az árak ma már olyan alacsonyak, hogy az eladók igen gyakran elzárkóznak az üzlettől. A galériák persze kötelezően optimisták, pedig a gödör alja – jó esetben – még csak 2010-2011-ben lesz látható. A műtárgypiac gondjait ugyanis nem lehet függetleníteni az ország gazdasági és közhangulatától.
19-re lapot
A kártyában alapszabály, ha tizenkilenc van a kezedben vagy passzolj, vagy blöffölj. Az Art Fair szervezői nem passzoltak, a nehéz atmoszféra ellenére az idén is nekiálltak és összeszedtek prominens és kevésbé meghatározó műkereskedőket és műkedvelő galeristákat. Az antik és kortárs vásáron az idén érdeklődés hiányában nem épült sátor. Korábbi években a kortárs műkereskedők ebben a külön térben reprezentálhattak. A sátor hiánya részben utal a rendezvény erejére, a nemzetközi műtárgypiacon betöltött szerepére, részben a még mindig lokális magyar kortárs művészet helyzetére.
Így az egyik megközelítés szerint az óvatos – minőségben és mennyiségben is visszafogott –, klasszikus tárgyakat kínáló műkereskedők mellett, a kortárs galériáknak egyfajta fura statisztaszerep jutott a Műcsarnokban. A másik megközelítésen a kortárs galériák kínálata – még ha híven leképezik is a helyi viszonyokat – lényegesen előrébb mutató volt az idei vásáron, mint a klasszikus tárgyakat kínáló kollégáké.
Lajtán túl
A kortárs művészet jövőjébe vetett hit, bizalom és optimizmus a széles tömegekén nem, de a több osztrák galériát is Budapestre kapacitáló, a Bécsben és Budapesten is kortárs galériát jegyző Hans Knoll arcán azért kiolvasható volt. Megjegyzem az ő Lajtán túli arca volt az egyetlen derűs tekintet az idei Art Fair-en. Talán ő már tudja, hogy a nagy válságokból a műtárgyak mindig megerősödve jönnek ki. Talán Bécsben ő már tapasztalja, hogy a gazdasági válságon tovább gazdagodott tőketulajdonosok és profittermelők továbbra is vásárolják majd a művészetet. A magyar műtárgypiac más szereplőinek az arca, akik itt a Lajtától keletebbre kénytelenek megküzdeni a vevőkért, inkább hasonlított a citromba harapott Bástya elvtárs keserédes-savanykás arcára.
A Műcsarnok tereiben mindezek ellenére érdemes volt végigsétálni a hétvégén. A műtárgyak mellett programok, tárlatvezetések, dokumentumfilm vetítések, szakmai beszélgetések, gyermekfoglalkozások is várták az érdeklődőket. A 16 éves rendezvényen az idei díszvendég Ausztria volt, így négy galéria kínálatán keresztül betekintést lehetett kapni a bécsi műkereskedelem jelenébe.
A visszafogottság – az optimista becslés szerint a látogatószám 6-8 ezer volt –, a csapnivaló köz- vásárlói és befektetői hangulat ellenére remélem, 2010-ben is lesz Art Fair. Hiánya ugyanis akkor tűnne fel igazán, ha már nem lenne. Ha nem lenne, az azt üzenné, hogy a magyar műkereskedelem nagyjából megszűnne létezni.