Van egy festőnk, akinek a műveiért folyamatos az érdeklődés Londonban, sőt még New Yorkban is. Ő nem más, mint Tornai Gyula (1851-1928) az orientalista festő.
Művészi tanulmányainak fő állomásai Bécs, München és Budapest. Nagy hatással volt rá Hans Makart bécsi festő, aki az 1870-80-as évek egyik kedvelt művészének számított Európában. Budapesten Benczúr Gyula volt a mestere, akinél Tornai elsajátította a részletező rajzosságot és a mélyenfénylő színvilágot. Hans Makart-tól pedig a kelet iránti rajongását örökölte.
Tornai Gyulánál festészet, kalandvágy, gyűjtőszellem együtt élt, ezekből épült a művészete. Kiállításain festményei és az utazásai során gyűjtött tárgyai együtt szerepeltek.1904-ben Marokkóban, Tuniszban, Algírban tett utazásai során festett képeit és egzotikus tárgyait, mintegy 330 darabot, pillanatok alatt megvásárolták az akkori gyűjtők.
1905-ben ismét útra kelt. Japánt és Indiát választotta.
Londonban, Berlinben, az akkori világ művészeti központjaiban, már életében felfigyeltek a magyar utazó festőre. Ismert szaklapok, magazinok számoltak be különleges, dekoratív, keleti ihletésű képeiről.
A blogbejegyzés megírására a Nyugatban(1917. 6. szám) megjelent Bálint Aladár cikk olvasása vett rá. Lehet a véleménnyel vitatkozni, de fölösleges. A műkereskedelem és a művészettörténet ebben az esetben eltérő véleményen van. Az idő, és a gyűjtők érdeklődése megoldotta a dolgot. Érdekes, nem?
Itt a korabeli vélemény:
Bálint Aladár: Tornai Gyula
" Tornai Gyula, kinek képei a Nemzeti Szalon termeit majdnem teljesen megtöltik, a jövő hónapban lesz ötvenhat esztendős. Ha leszámítjuk az ifjúság tétovázását, a tanuló éveket, minden túlzás nélkül legalább huszonöt esztendőre becsülhetjük azt az időt, amelyet szakadatlan a Kelettel, egzotikus országok, népek piktori motivumainak feldolgozásával eltöltött. Szóval életének javarészét erre fordította és ha nevét halljuk, emlékezetünkben szinte automatikusan, valamelyik tuniszi jelenet, hindu bálvány, táncoló gésa festett mása bukkan fel. Külföldön is mint orientalista festőt ismerik, színes bőrű figurái, tarka kosztümjei a műcsarnoki tárlatok legtávolabbi emlékrégióiban már ott lappanganak. A műcsarnok egyebekben kollektív kiállítás keretében is bemutatta 1909-ben egyik keleti utazása eredményeit.
Most, mikor már nagyjában tisztázva vannak a japán képírás eredendő és relatív értékei és az is, hogy mit jelentett e piktúra az európai művészek számára, mint esztétikai jelenség vagy mint termékenyítő momentum és mikor Kína ősi forrásai sem egészen ismeretlenek, sőt Afrika, Ausztrália primitív népeinek művészi termeléséből is kaptunk ízelítőt, ma már meglehetős precizitással értékelhetjük a keleti művészetbe belekóstolt és az egzotikus témákba mélyedő európai festők munkásságát, köztük Tornaiét is.
Egy egész élet eredménye áll előttünk, hosszú esztendők munkája, nem lehet egy könnyelmű kézlegyintéssel sommásan elintézni mindazt, amit a művész elénk tárt. Annál nagyobb lehangoltsággal fogalmazzuk meg ítéletünket, hogy a rengeteg munkának e kiállításon összegezett eredményei nem elégítenek ki bennünket. Tornai a legjobb tudása, hite, belátása szerint dolgozik és meg kell hogy becsüljük benne a dolgozó embert. De tegyük a súlyos festékcsomók alatt roskadozó félöles vásznai mellé bármelyik ismeretlen japán grafikus fametszetét, rögtön szembeötlik, mennyivel közelebb hozza a Kelethez a szemlélőt az a parányi papíroslap, amelyen néhány kusza vonal jelzi csupán a természet örök ritmusát.
Ez nem jelenti azt, hogy Tornainak is a keleti mesterek stílusát kellett volna eltanulni. Európai ember számára örök rejtelem a Kelet: az európai művész nem tudja művészetét annyira átformálni, hogy a számára idegen világot úgy vetíthesse ki, mint a keleti mesterek. Nem erről van szó. Ezt nem is vártuk sem Tornaitól, sem senki mástól. Amit hibáztatunk munkásságában, az a stílus félreértése, valamint ( erről már kevésbé tehet) az az iskola, amely mindenre inkább alkalmas, mint az ő témakörének feldolgozására. Tornai ugyanis a modulációra, nagyobb lendületre, átértékelésre alkalmatlan merev naturalizmus jegyében indult, amelynek egyedüli kvalitása a konstatálás. A naturalizmuson, a hetvenes évek naturalizmusán különösen régen túl vagyunk, az idő már egész sereg iskolát eltemetett azóta, Toulouse-Lautrec, Whistler vagy Gauguin munkásságának példaszerű eredményei közismertek, de Tornai ugyanúgy dolgozik, ahogy egykor megtanulta ( egy árnyalattal világosabb vagy sötétebb folyékony vagy meszes festékréteg, mit jelent ez?) Konstatálni. Igen ez is valami. Egy mecset belseje arab tevehajcsár, tokiói kert, vagy hárem-jelenet megfestése nem magasabb vagy alacsonyabb rendű feladat, mint egy városligeti facsoport, vagy párizsi utcarészlet megfestése: az eszközök is ugyanazok lehetnek, csak a lelket, a nyers matéria lelkét ki ne felejtse a művész. Mert ha hiányzik a szuggesztív tartalom, mely a keret négy léce közé szorított vászon felületére rakott színeket agyamban eleven képekké váltja, akkor hiába minden. Ha nem érzem, hogy a motívumok szükségképpen csak így alakulhattak ki, és a művész fantáziája csak ily formában realizálhatja a pompázó, misztikus Kelet ezer csodáját, akkor nincs hová forduljak, bármelyik kép csak növeli a ki nem elégítettség érzését.
Mintha maga Tornai is szabadulni igyekeznék múltjától. Valami rejtett, alig észlelhető nyugtalanság feszegeti stílusának sajnos nagyon is szoros kötelékeit. Megmozdulás, másfelé tekintés egy-egy gyenge jele rebben technikájában, témái variálásában; de a naturalisztikus iskola súlya nagy erővel nyomja őt. "
www.zsolnaigaleria.hu